A felfokozott hangulatú, kellemetlen zajokkal kísért, expresszionista stílusban megmutatott casting után hirtelen egy kisrepülőn találjuk magunkat a rendezővel, aki egy pár fiatal katona társaságában a sivatagos Arava régióba repül, hogy az ottani kultúrházban bemutassa legújabb filmjét. Egy fiatal nő, Yahalom várja: a kulturális minisztérium lelkes munkatársaként ő szervezte ezt a bemutatót és közönségtalálkozót. A két ember között azonnal különös, ellentmondásos viszony alakul ki. A cinikus, mizantróp, középkorú férfit láthatóan idegesíti ez a mosolygós kislány, mégis hagyja magát meggyőzni a kedvessége által: egyre meghittebb beszélgetés bontakozik ki közöttük, amelynek során egészen mély titkokat is megosztanak egymással. Kapcsolatuk néhány ponton egészen meghitté válik, de a kezdettől fogva sejtjük, hogy ez az egész biztos, hogy nem végződhet jól. A csak Y-ként emlegetett rendező felidézi a hadseregben töltött éveinek egyik kulcspillanatát, amikor a csapatával egy, az Aravához hasonlóan sivatagos környéken állomásozott.
Ha kiindulópontjában és narratívájában nagyon más is, mint a Szinonimák, mindezt az Ahed térde című filmről is leírhatnánk. Az előbbihez hasonlóan ez is önéletrajzi ihletésű mű, ráadásul ezúttal a hazájában marad a rendező. (A Szinonimák Párizsban játszódott. ) A történet Tel-Avivban indul, és már a zseniálisan fényképezett nyitójelenetben nyugtalanító képekkel, szándékosan bántó, fülsiketítő zajokkal gondoskodik arról, hogy a néző rögtön sejtse: egyáltalán nem kellemes szórakozás az, ami vár rá, hanem felkavaró, nyugtalanító néznivaló. Egy motoros útját kísérjük az esőben, az elidegenítő, fenyegetően magasodó, szürke épületek között. Ezután egy szereplőválogatásba csöppenünk, ahol a filmrendező egy, a politikai kiállásáért egyik oldalon ünnepelt, a másik oldalról vehemensen támadott lány szerepére keres színésznőt. A lány a címbéli Ahed Tamimi, a palesztin tinédzser, aki 2017-ben felpofozott egy fegyveres izraeli katonát, és aki egy izraeli posztoló szerint golyót érdemelne a térdkalácsába.
2020. szeptember 27. 08:33 Múlt-kor 1983. november 20-án több mint 100 millió amerikai egyenes adásban nézhette végig a világ pusztulását. Az ABC televíziós csatorna ezen a napon tűzte műsorára a "The Day After", azaz "Másnap" című tévédrámát. A bemutatást követően az Amerikai Egyesült Államok ellen irányuló nukleáris támadást vizionáló film heves vitákat generálva rögtön berobbant a köztudatba. Indul az űrfegyverkezési program Az amerikaiakat olyan mélyen megérintette a tévében lefestett nukleáris borzalom, hogy a kontinensnyi ország számos iskolájában a tanulóknak házi feladatba adták a film megtekintését. A helyi közösségek vitafórumokon taglalták a katasztrófára adható lehetséges válaszlépéseket, sőt az akkori külügyminiszter, George Schulz is akcióba lendült és egy kérdezz-felelek beszélgető show keretében próbált megnyugtató válaszokat adni az aggódó állampolgárok kérdéseire. A Reagan adminisztráció egyik meghatározó tagjának tévészereplése jól tükrözte az amerikai társadalmon eluralkodó nukleáris frász nagyságát.
Az őrnagy elmondja Karpnak, hogy hamarosan kiürítik a szigetet, de a százados ezt eltitkolja az asszonyok elől. A rádió éjjel bejelenti Németország kapitulációját. Másnap reggel mindenki boldog, az asszonyok ünneplik a győzelmet, abban is reménykednek, hogy megbocsátanak nekik, nem kerülnek a Gulagra, gyerekeiket nem veszik el tőlük, hogy intézetbe rakják őket. Az őrnagy távol tartja magát az ünneplő asszonyoktól. Másnap hajnalban az őrnagy észreveszi, hogy Karp eltűnt a viskójukból. Kinéz, látja, hogy a százados az asszonyokat csónakban menekíti ki az elhurcolás elől, de nem tesz semmit ellene. A film ezzel a felirattal fejeződik be: "Makszim Prohorovot, az NKVD őrnagyát 1945 májusában letartóztatták. Még abban a hónapban főbelőtték. 1945-1965 között a szigeten az Északi Flotta tengerészgyalogságának kiképzőhelye volt. " Néhány gondolat A háború című filmről A második világháború, illetve ahogy a Szovjetunióban és utódállamaiban hívják, a Nagy Honvédő Háború megítélése természetesen megváltozott a Szovjetunió összeomlása után.
A német csapatok vezetői közül egyébként sokan tényleg így értették, és Schörner tábornok, a prágai felkelést leverő Középső Hadseregcsoport parancsnoka ezt rádióüzenetben ki is fejezte. Másrészt Sztálin azért is dühöngött, hogy hogy képzelték ezek a "szojuznyicski" vagyis szövetségeskék, ezek a kis mitugrászok, hogy nélküle rendezik a ceremóniát, hiszen a Szovjetunió viselte a legnagyobb terhet a háborúban! Az emberi terhet nézve valóban így volt (bár ezt nemcsak Hitlernek, hanem Sztálinnak is köszönhették), az anyagi terhet tekintve viszont az Egyesült Államoké volt a főszerep. Az amerikai hadianyag és élelmiszerszállítmányok nélkül a szovjetek sehova nem jutottak volna. Mindegy: Sztálin a győzelmet önmagának és a kommunizmusnak kívánta kisajátítani. Ezért egy nappal később, immár Berlin mellett egy újabb okmányt írtak alá, s a szovjeteket immár Zsukov marsall képviselte. Mivel Eisenhower beosztása felülmúlta volna Zsukovét, ezért nem ő, hanem brit helyettese Tedder marsall jegyezte a nyugatiak részéről a dokumentumot.